Az
iskolapadban ülve vártam a következő órát. Mindig ugyanazok a padok, ugyanazok
a tanárok és ugyanazok a diákok. Egészen kezdtem megszokni... eltelt két hónap.
De akkor belépett a
terembe. Hószínű félhosszú haja és jég-kék szeme olyan hatásúak voltak mintha a
tél nézne velem farkasszemet.
Aznap
mindenki az új fiúról beszélt. A folyosón, az ebédlőkben, mindenhol. Még akkor
is, mikor a kollégiumi szobám felé meneteltem a szélben. Nagyszájú szobatársam
egyenesen letámadott.
- Kathleen!
Nem hiszem el, hogy nem vetted észre... olyan különleges az a fiú, de olyan
gyönyörű ... A szőke haja és azok a szemek... - Stephanie mindig kimondta, amit
gondolt... - Persze összegyűrnék vele pár lepedőt - vihogott.
- Jaj...
Szörnyű vagy. - vele nevettem, mintha egy jó vicc lenne, persze tudtam, hogy
komolyan gondolja. Stephanie minden tekintetben az ellentétem volt. Gyönyörű volt, okos, precíz,
összeszedett. Sokmindent megtudtam már róla, hála a nagy szájának...
Én átlagosnak mondható voltam. Fekete hajam a derekamig ért, a
testemen semmi extra nem volt, a bőröm örökké sápadt, hullaszerű... az egyetlen
büszkeségem a kék szemeim, amit talán örököltem. De ezt sosem fogom megtudni.
Családom sem volt. Stephanie egy gazdag házaspár egyetlen gyermekeként nőtt
fel. Talán szerencséje volt. Nekem addig soha.
Még jó
sokáig beszélt nekem az új fiúról. Aznap éjjel furcsa álom gyötört.
*Egy jéggé
fagyott táj, ahol szakadt a hó. Meredező jégsziklák mindenfelé. Egy alak állt a
távolban azonnal tudtam, hogy az új fiú az. Hószínű haját az arcába fújta a
szél, szeme kéken izzott. Ahogy észrevett, abban a pillanatban előttem termett.
Mosolygott, de mosolya mögött hegyesen villanó szemfogak bújtak. Felém lépett. *
Hirtelen felébredtem.
Megfogadtam, hogy nem olvasok többet lefekvés előtt vámpíros könyveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése